Novella


                                                          Első novellám

A visszaemlékezés nehéz dolog. Főleg, ha egy rossz dologra emlékszünk. Ami örökké megmarad bennünk. Soha nem felejtjük el. Egyszerűen nem tudjuk. Képtelenek vagyunk rá. És nem csak mi, hanem az egész világ.

  Egyszerű barátságnak indult. Egy szimpla barátságnak. De nem lett az.
  Oviban ismerkedtünk meg. Együtt jártuk ki az általánost, és most együtt járnánk gimibe. Ha Ő, nem ment volna el. Nem lett volna világsztár, négy fiúval együtt. Nem költöztek volna el, akkor minden normális lenne. De nem az.
  Csak mi voltunk egymásnak. Csak barátok. Akkor is ha többet éreztem, el kellett ezt fogadnom. Neki ott volt egy barátnője. Aki még mindig ott van neki a szívében. De én?? Én eltűntem onnan. Örökre. De Ő, az enyémből. Onnan soha nem tűnik el.
  Mindenki kérdezett, mi van Vele. Hogy van. Miért nem tartjuk a kapcsolatot. - Egyikre sem tudtam válaszolni. Mindig csak elrohantam, kerestem egy zugot ahol senki sem lát meg, és sírva fakadtam. Senkinek sem tudtam elmondani, mi bánt. Nem volt egy barátom se. Vagyis egy volt. De az cserben hagyott. Ott hagyott egyedül. Az a 4 év kínszenvedés volt. Nézni, ahogy a többiek szórakoznak, buliznak, barátkoznak. Ezek voltak az osztálytársaim. És ott voltam én. Aki mindenkitől megtartotta a távolságot, mindenből kettes volt, és nem értette a kémiát. Utolsó évben pedig senki sem hallotta megszólalni. Igen, sajnos egy betegség miatt elment a hangom. Soha nem is fog visszajönni. Legalábbis a doki azt mondta.  Mondjuk nem is nagyon akartam megszólalni. Érettségi után, pedig örültem, hogy vége van. Ekkor történt az, hogy a szüleim kiküldtek Angliába. Picit barátkozzak olyanokkal is, akik nem tudják ki vagyok. Lépjek túl a múltamon. Ez oké, de nem tudok beszélni. Akkor hogyan barátkozzak? Ez a a probléma a szüleimet nem érdekelte. Csak kiküldtek, mondván fizetik a lakbért, és csak akkor jöjjek vissza, ha normális vagyok. Szóval őket sem fogom egyhamar látni.
  London valljuk be, csodálatos hely. Már két hónapja itt vagyok, és egy tanfolyamot is elvégeztem, amivel megtanultam jelbeszéddel "beszélni". Fölöttem egy velem egykorú lány lakott, akivel hamar összejött az a bizonyos közös hang. Már kezdtem boldogabban élni, sőt a ruhatáram is változott. A sima fekete-fehér öltözködésemet felváltotta a színes hippi stílus. Persze csak Lilly - a szomszédom, sőt kijelenthetem a barátnőm - jóvoltából. A zenék amiket hallgatok szintén megváltoztak. Nem a régi rock balladákat hallgatom, hanem vidám popot. Sőt arra is ügyelek, hogy a szám ne legyen szomorú. Még mindig össze tudok törni, ha eszembe jut a dolog. Lilly nem tudja pontosan mi a bajom, de ő is érzi, hogy nagyon nagy helye van a szívemben. De szinte mindent neki köszönhetek.
  A szüleimmel e-mailt szoktunk küldeni egymásnak, mert hát a telefon nem nekem való. Ez van. Én már elfogadtam, másnak is el kell. 
  Konkrétan már összeköltöztünk Lillyvel, sőt gondoltunk is rá, mert úgy is mindig együtt vagyunk. A dologból is olcsóbban kijönnénk.

  Küldtem Lillynek egy sms-t, így kora reggel, hogy ne keressen. Elmegyek kiszellőztetni az agyam. Vagyis inkább sétálok egyet. Rosszul kezdtem a napot (nem bírtam visszaaludni).
  Felvettem a kabátom mert valljuk be Londonba nemhogy nappal, még reggel sincs kánikula. Ilyen korán is haladtak el mellettem autók, ami nem is csoda, mert hétköznap van. Egy közeli parkban leültem egy pad szélére, mivel a másik oldalán is ült egy kapucnis férfi. Nem akartam nyomulni. Magam elé bámulva néztem a parkot, ami így ősszel gyönyörű színekben pompázott. Nyugodtan ültem a szép természetben a sok nap rohanás után, és azt hittem senki sem zavarhat meg. Tévedtem.
  - Soph? - tudtam ki hív így. Mégsem néztem oda. Nem akartam csalódni. Újra. - Soph, te vagy az? De rég nem láttalak! - ölelt magához oldalról az illető, de én meg se mozdultam. Még csak oda sem néztem. Nem lehet, hogy pont most hoz össze minket a sors. Kizárt.
  Fölálltam. Megbántam, hogy eljöttem sétálni, nagy hiba volt. Lépteimet sietősre vettem, de utolért, és elkapott.
  - Soph... - simított végig az arcomon. Nem bírtam a szemébe nézni. Közelebb húzott magához, és megölelt, amit nem viszonoztam. Még mindig lefelé néztem faarccal. - Baj van? - nézett aggódóan. Vagyis nem láttam de gondoltam.
  - Louis én... - szólaltam meg rekedten. De hát én beszélek! Tudok beszélni! Visszajött a hangom! Úgy megörültem ennek, hogy el is felejtettem ki áll előttem. Louis mikor meglátta az arcomon azt ma nagy mosolyt, kénytelen volt ő is mosolyogni. Gyorsan felhívtam Lillyt, aki félve szólt bele a telefonba.
  - Hallo.
  - Lilly visszajött a hangom! Én vagyok az Sophi! - kiáltottam boldogan. Ez furcsa,, mert az orvosok azt mondták, már nem fog visszajönni a hangom.
  - Mi?? Biztos te vagy az? Ezt el sem hiszem! Hol vagy? Elmegyek érted, és elmehetnénk reggelizni, hogy ezt megünnepeljük.
  - Itt vagyok a parkban, de... - letette.
  Louis felé fordultam, aki már nem volt ott. Szép. Elment, a hangom is elment vele. Visszajött, csak úgy mint a hangom. Érdekes.
  Dudaszót meghallva fordultam meg vigyorogva. A legjobb barátnőmnek se lehetett lemosni az arcáról a vigyort, csakúgy mint nekem se. Beszálltam mellé az anyósülésre, és odasuttogtam neki:
  - Találkoztam vele. - mire ő csak felsikított.
  - Ezt nem hiszem el! Szóval ezért jött vissza a hangod! Nagyon örülök neki! - ölelt meg. Őszintén mondhatom, ő egy igazi barátnő. - De így, hogy visszajött el kéne menni orvoshoz, hogy minden rendben-e vele. Nem lenne jó, ha holnap megint arra ébrednél, hogy nem tudsz beszélni. - mondta komolyan, mire felsóhajtottam - DE. Most itt az alkalom csajszi, hogy pletykázzál nekem egy kicsit!
  A kávézóban elmeséltem neki az életemet - persze csak nyugodtan, örülve hogy újra beszélek -, öröm és egyben szomorú könnyeket hullasztottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valakinek elmesélem, mi történt velem. Nem volt rá bátorságom. Benne megbíztam. Teljesen megbíztam.
  Délután a dokihoz mentünk, aki nem értette mi történt, és azt mondta, ha nem mondjuk észre sem veszi hogy eddig nem volt hangom. Hát jó.
  Életem egyik legjobb napja volt. De mint mindegyikben, ebben is volt valami rossz. Louis otthagyott. Tudom, hogy bunkóság volt amit csináltam. Tudom jól. És amit ő csinált velem? Az mi volt? Ő csak simán otthagyott egyedül abban a gimiben ahol nem ismertem senkit. Sőt még a hangomat is elvitte. De most visszahozta. Amit köszönök neki.
  Egész éjszaka ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Ennek köszönhetően nem is aludtam. Reggel megint úgy gondoltam kimegyek a parkba, hátha megint ott lesz Ő. A tervem beigazolódott, ott volt. Csakúgy mint tegnap a pad másik szélére ültem. Most rajtam is kapucni volt, nem csak rajta. Játszunk.
  - Mért mentél el tegnap? - suttogtam magam elé. Magamban hozzátettem: Mért mentél el 6 évvel ezelőtt? 
  - Minek maradtam volna? Nem kellettem. - válaszolt, mire odakaptam a fejem.
  - Nem kellettél? Ilyet hogy mondhatsz? Egész életemben arra vártam, hátha jelentkezel. Nem tetted. - csóváltam meg a fejem előrefordulva. Most ő nézett rám. Még jó, hogy a pad két szélén ültünk. Bármi megtörténhetett volna. Bármi.
  - Jelentkeztem volna. - mondta halkan.
  - De nem tetted! - csattantam fel. - Tudod min mentem miattad keresztül?
  - Szerintem jobb ha nem tudom. Hagyjuk abba. - próbált csillapítani, de tudhatná: Most jött vissza a hangom, kihasználom!
  - Azért elmondom. Droghoz nyúltam. Igen, droghoz nyúltam. És erről csak te tudsz. - egy könnycsepp kibuggyant. Nem tudom magam erősnek mutatni. Nem megy.
  - Sajnálom. - oldalra fordítottam a fejem, és végre egymás szemébe tudtunk nézni. Most is megcsodáltam kék szemeit, mint régebben. Gyönyörű arcvonásai, lefagyasztanak. Régebben ugyanez volt, szerelemmel keverve. A lángok akkor még erősen égtek, most már épphogy pislákolnak. De megvannak!
  - Egy sajnálom édes kevés. 6 évet nem kárpótol. Azt nem lehet kárpótolni. - a combom kezdtem vizslatni. Ahogy a régi emlékek előtörnek a szívem mélyéről, az fáj. És ez örökké fájni fog. Nem tudunk ellene mit csinálni. Képtelenek vagyunk rá. Vagyis hát én képtelen vagyok rá.
  - Újrakezdhetnénk.
  - Mi van Eleanorral? - kaptam oda a fejem, előbbi mondatát meg sem hallva. Sóhajtott, de válaszolt:
  - Szakítottunk. Tegnap. - jaaaa, hogy az összes 'lánykapcsolata' megszűnt, ezért kell nekem pótolni. Hah, nem.
  - Szia. - álltam föl nyugodtan. Visszaszólt még valamit, de annyira siettem, hogy azt már nem hallottam meg. Nem tehettem mást, útközben sírva fakadtam. Nem akartam, hogy ezek az emlékek felszínre törjenek. Elakartam őket temetni, de így is, hogy csak ennyit beszéltünk róla, előjöttek.

2 hónappal később:

  Nem keresett. Miért is keresett volna? Miért reménykedtem benne? Régebben se, most se. Mit vártam.
  Itt vagyok bezárkózva a szobámba, ki se mentem már egy ideje. Lilly szokott néha bejönni - persze csak ha megtalálja a kulcsát, mert volt már olyan, hogy egész nap csengetett, de nem engedtem be, mivel a szobámból se megyek ki -, kaját hozni. A szobámból, rögtön belehet lépni a fürdőbe, szóval nem vagyok büdös, sőt vécére is járok. Én már csak ilyen jó gyerek vagyok.
  Itt ülök az ágyamon, és nézem az egyik dvd-m. Amióta találkoztunk, el vagyok zárkózva a külvilágtól.
  Egyszer csak Lilly beront:
  - Sophii, baj van gyere! - hozta a laptopját. Nem mozdultam, ezért mellém ült, és megmutatta a cikket. Ellenkeztem, de ő az erősebb.

  Louis Tomlinson, a One Direction énekese váratlan dolgot tett az éjjel. A szobájában találták meg holtan. Valószínű öngyilkosságot követett el, szerelmi bánat miatt. Egy bennfentes szerint, egész nap csöngetett a lányhoz, de az nem nyitotta ki az ajtót. Louis depressziós lett, aminek a vége önygyilkosság lett. A rajongók ezre keresi azt a lányt aki ezt tette kedvencükkel. Ráadásul a banda a feloszláson is gondolkozott....

  Nem bírtam tovább olvasni.
  - Ugye ez csak hazugság? - néztem rá Lilre már könnycseppes szemektől.
  - Jogod van tudni. Nem akartam előled eltitkolni.
  - Szóval akkor ő csöngetett egész álló nap a múltkor?
  - Igen ő volt az. - sóhajtott, letette a laptopot az ágyamra és otthagyott. Tudta, nekem magányra van szükségem. Elkezdtem magamból kiadni mindent: megnéztem a régi képeinket. Sírtam, visszagondolva a régi emlékeinkre.

  Még most is sírok hetvennégy évesen. Soha nem fogom elfelejteni. Sírján már alig van virág. A rajongók elfelejtették. A One Direction Louis halála után feloszlott. A Directionerek szíve összetört, de nem tudják, hogy én vagyok a hibás. Nem találtam magamnak új párt 50 év alatt. Nem is fogok. Soha nem leszek az a vidám néni, aki boldogan éli le az élete végét. Az életem boldog kezdet volt, aztán szomorú. Talán a hangom visszajövésekor örültem utoljára. Arra emlékszem. És egy dolog van, ami örök: A szerelmem. Itt hagyta.  Én vagyok a hibás a haláláért. - írta Sophia a naplójába,amit rátett Louis sírjára és fejbe lőtte magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése